Bevezetés a tengeri ökológiába – 3. rész
Szöveg: Dr. Regős János

ImageA tengeri szervezetek elterjedése erősen függ a víz hőmérsékletétől. Az egyes fajok hőmérsékleti toleranciája ugyan különbözik, de minden faj elterjedése csak bizonyos hőmérsékleti határok között lehetséges.

Bizonyos fajok csak igen csekély hőmérsékleti különbségeket képesek elviselni; ezeket stenotherm szervezeteknek nevezzük. Ilyen szigorúan stenotherm szervezetek mindenekelőtt az óceán lakói. Az eurytherm-ként jellemzett fajok hőmérsékleti tűrőképessége viszont igen széles; ezek a szervezetek mindenek előtt a sekély tengerek erősen változó környezeti körülményeihez alkalmazkodtak.
Mivel a tengervíz hőmérséklete domináló szerepet játszik az egyes szervezetek elterjedésében, a tengeri életföldrajzi zónák kiterjedése mindenek előtt izotherma-térképek segítségével ábrázolható. A tengeri biogeográfiai egységek kiterjedése ennek ellenére, a szárazföldiekkel ellentétben, csak bizonytalanul határolható körül. Néha szárazföldek játszanak jelentős biogeográfiai sorompó szerepet a tengeri populációk terjedésében. Így például az amerikai kettős kontinens és Afrika tömbjei sikeresen zárják el a Karibi-tenger térségét az indopacifikus térség trópusi élővilága elől. Az elszigetelődés következtében a karibi-tengeri korallszirtek élővilága lényegesen különbözik az indopacifikus térség korallszirtjeitől. Az indopacifikus trópusi tengerek viszont nyílt, összefüggő rendszert képeznek, s így korallszirtjeinek élővilága sok ezer km-en át, a Vörös-tengertől Hawaiig meglepő hasonlóságot mutat.
ImageA felületi vizek populációja általában a legkényelmesebben három nagy övre oszthatjuk.
(1) A magas szélességi körök tengereinek hőmérséklete állandóan alacsony, s az itt élő szervezetek általában hidegvízi populációkat alkotnak. Az ilyen vizek az Arktisz, valamint a déli óceánok régiójában fordulnak elő, s a felületi vizek hőmérséklete 0 és 5 °C között van.
(2) Az alacsonyabb szélességi fokokra az állandóan meleg trópusi-szubtrópusi tengerek jellemzők, amelyeknek élőlényei a melegvizű populációk részei. Az erre a régióra jellemző felületi vizek átlagos hőmérséklete 18-20 °C felett van.
(3) Az állandóan hideg, illetve az állandóan meleg tengerek között helyezkednek el a nyáron melegebb, télen hidegebb mérsékelt övi tengerek, amelyeknek élőlényei a nagyobb hőmérsékleti ingadozásokhoz adaptálódott mérsékelt övi populációkat alkotják. E vizek évi átlagos hőmérséklete5-18 °C között van. E populációkat az északi féltekén a boreális zóna határolja el az arktikus vizek felé, míg a déli féltekén az ennek megfelelő zóna az antiboreális, amely az antarktikus konvergenciától északra helyezkedik el.
A mérsékelt övi melléktengerek hőmérsékletének évi ingadozása magasabb, mint az óceánoké. Példaképp megemlíthetjük a Brit szigetek tengereit, amelyek a 10 °C évi átlaghőmérsékletű izoterma táján fekszenek, de téli izotermájuk az 5 °C-os, a nyári a 17 °C-os vonalnál van. A Német öbölben a nyári izotermát a 16 °C-os vonal képezi. E vizekben télen boreális és arktikusszervezetek jelennek meg, míg nyáron a Csatorna és az Atlanti óceán brit vizeibe a Földközi tenger felől érkeznek magasabb hőmérsékletet kedvelő állatok.
Bizonyos esetekben ugyanaz a faj úgy az északi, mint a déli félteke tengereiben előfordul (bipoláris megoszlás). Így a Balanus balanoides tengeri makk, a part litorális zóna lakója úgy az északi Atlanti-óceánban, mint Tűzföld vagy Új-Zéland parti vizeiben megtalálható. Az Eukrohnia hamata nyílféreg nem csupán az Arktisz és az Antarktisz felületi vizeiben fordul elő, hanem az alacsonyabb szélességi fokokon is. A felületi vizek melegedésével azonban a mélyebb, hidegebb vizekbe vonul vissza: a trópusi vizekben 800 és 1200 méter mélységekben él. (1. ábra)

Az Eukrohnia hamata nyílféreg mélység szerinti megoszlása a csendes óceánban. Alvarano, 1965 nyomán
1. ábra
A mélytengeri fajok ismerete, az egyre intenzívebb kutatásellenére is mindmáig csekély. Az Északi Jeges-tenger mélyvizeit az Atlanti-óceán mélyvizeitől elválasztó tengeralatti hátság hatékony válaszfalat (gátat) képez a különösen hidegkedvelő mélytengeri fajok elterjedésében. Ha e hideg medencében élő szervezetek el akarnák hagyni élőhelyüket, a hátságon felfelé haladtukban 5 °C-os és melegebb vizekbe jutnának, amely viszont sok fajt visszatart az arktikus medence elhagyásától.
A legtöbb tengeri állat (a madarak és emlősök kivételével) „hidegvérű”, azaz poikilotherm, s így testhőmérsékletük gyakorlatilag azonos a környező tenger vizével. A testhőmérséklet változásának fiziológiai következményei bonyolultak, de általában az a szabály érvényes, hogy a hőmérséklet 1 °C-kal való emelkedése az anyagcsere-folyamatok 10 %-os gyorsulását vonja maga után. Bizonyos alsó és felső hőmérsékleti határok alatt ill. felett a szervezet elpusztul; a halál valószínűleg bizonyos (kulcs-) enzimek irreverzibilis inaktiválódása folytán következik be. A túl magas hőmérséklet károsító hatása jóval drámaibb, mint a túl alacsonyé; az utóbbi érték gyakran nem is határozható meg pontosan.
ImageA hőmérséklet limitáló hatása általában nem közvetlenül bizonyos enzimek gátlásán keresztül hat a tengeri szervezetekre, hanem kerülő utakon. Ilyen közvetett tényező pl. a szükséges táplálék eltűnése, vagy az oxigéntartalom csökkenése a hőmérséklet emelkedésével, vagy a szaporodási ráta befolyásolása. Így pl. a nemi szervek érése, vagy az ivarsejtek kibocsátása is többé-kevésbé szigorúan a hőmérséklettől függ. A fiatal alakok (lárvák) általában kényesebbek a hőmérséklet változásaira, mint a kifejlett szervezetek. Az egyes fajok elterjedési határainál gyakran találunk olyan zónákat, amelyekben a kifejlett szervezetek még jól megélnek, de lárváik már nem.

(folytatjuk)

Megjelent az Akvárium Magazin 93/12. számában.

Bevezetés a tengeri ökológiába 1. rész
Bevezetés a tengeri ökológiába 2. rész

Log in to comment